„A cél az, hogy a lovon maradjunk…”

Fantasztikus siker a sárospataki kézilabda életében, hogy a szakosztály december elején, Budapesten, átvehette a saját 20 fős Mercedes-Benz Sprinter 519 CDI buszát, amely a sportolók utaztatását könnyíti majd meg. Mesélnél a busz megszerzésének körülményeiről?

Az elmúlt években a TAO támogatásnak köszönhetően minden klub, így természetesen az STC szakosztályai is próbáltak beszerezni kisebb szállító járműveket. Mivel nagyon sokat dolgozunk, én nonszensznek tartom, hogy az egész napi munka és az edzések után fuvarozzuk a gyerekeket az autóbuszokkal, hiszen ilyenkor iszonyatos felelősséget vállalunk pluszban, ami persze nem baj, de nem helyes szerintem. Az edző feladata elsősorban a gyerekek nevelése, felkészítése a mérkőzésekre. Ezek a feladatok komoly figyelmet igényelnek. Én ültem már úgy autóbuszban, hogy balesetet szenvedtünk. Valamint hiába a Kovács Györggyel (személyszállítással foglalkozó helyi vállalkozó – a szerk.) való nagyon jó kapcsolatunk, ugye az Ő kapacitása is véges, így nagyon sokszor kellett más településekről autóbuszt bérelünk. Ezek után kezdett bennem megfogalmazódni, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk beszerezni egy nagyobb szállító járművet.

Nagyon alaposan utána jártam, hogy mégis hogyan tudnánk megvalósítani ezt az elgondolást. Olyan ismerőseimtől kértem tanácsot, akik már végig járták ezt az utat. Segítséget és tanácsot kértem az elképzelésemhez Derczó Istvántól, ugyanis Ő, mióta én a kézilabda szakosztály vezetésében dolgozok, minden évben támogatott minket. Megerősített benne, hogy jó úton járok és támogatásáról biztosított, ha belevágok. Nagy segítséget jelentett a sárospataki illetőségű Kovács Norbert is, aki a Magyar Nemzeti Sportközpontok Főigazgatója, de a mai napig nagyon jó viszonyban vagyok vele. Ő is nagyon jónak találta az ötletet és támogatott az elképzelésemben, sőt nagyon komolyan segített is. Mindezek után mertem beadni a TAO pályázatunkban ezt a 20 fős Mercedes buszt. Egy TAO pályázat önmagában semmit nem ér, ha nem sikerül támogatásához megtalálni a megfelelő forrást. Ebben Cseh Zoltán Ügyvezető Igazgató Úr, a tarcali székhelyű Colas Északkő Kft. vezetője sietett a segítségünkre, aki évek óta szintén óriási segítséget nyújt nekünk. Itt a TAO keretein belül is egy nagyon komoly összegről, 20 millió Ft-ról beszéltünk, melyet hogy az utolsó előtti pillanatban sikerült jóváhagyatni. Mindezek mellett egy ilyen pályázat megvalósításához komoly önerőt is fel kellett mutatnunk. Nagyon pozitívan álltak hozzám a városban azok a cégvezetők, akiket megkerestem, többek közt Derczó István – Weinberg 93’ Építő Kft., Varknal György – Fraisa Hungária Kft., Valler Zoltán – Kispatak 2000 Kft., Nagy Natália – Nagy Tüzép, a Geo-Milk Kft.-től Leskóné Magdi néni, s végül, de nem utolsó sorban Aros János úr, városunk polgármestere. Óriási köszönet nekik, hiszen ennek az összefogásnak is köszönhető, hogy sikerült összeraknunk a teljes árat és december 3.-án haza tudtuk hozni a buszt, ami remélem, hogy nagymértékben fogja segíteni az egyesület a munkáját.

 

Elég viszontagságos évet hagytunk magunk mögött. Gondolom a sárospataki kézilabda életét sem könnyítette meg a pandémia. Mennyire nehezítette meg a mindennapi munkátokat nektek edzőknek, valamint a játékosoknak?

Nyilván az elmúlt év az egész világot átírta. Az emberi kapcsolatokat felszínessé tette, eltávolította egymástól még a családtagokat is, mindenki érezte azt, hogy valami nagyon nem stimmel. Szép lassan én is befogadtam ezt a helyzetet, és igen, az edzéseknek a lehetősége is nagyon megcsorbult. Ezen kívül tavasszal egy csapásra végett vetettek a bajnokságoknak, így mindennek vége lett egy pillanat alatt. Mindez egy nagyon negatív érzés volt nekem is, hiszen több olyan tanítványom volt, akitől a kialakult helyzet miatt elköszönni sem volt lehetőségem.

A nyáron újraindítottunk mindent, bár hallottuk, hogy lesz itt még második hullám, de senki nem tudott készülni arra, hogy valójában mi is fog történni. Azt mondtam mindenkinek, hogy azon fog múlni minden, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni a helyzethez és ebből a sok negatív kudarc élményből hogyan tudunk minél több pozitívumot kihozni, hiszen akkor leszünk még erősebbek.

Sajnos vannak olyan csapataink, amelyeket nagyon hamar meg kellett állítottunk, hiszen el kellett fogadnunk, hogy a szülők féltették és nem engedték tovább edzésre, valamint mérkőzésre a gyerekeket. Alkalmazkodtunk hozzá amennyire lehetett, nem volt könnyű, ennek ellenére úgy érzem, hogy mind a lány, mint a fiú oldalon az eredmények azért még mindig minket igazolnak.

Az elmúlt évek munkája egyre jobban kezd beérni, hiszen a lányok ifjúsági szinten ott állnak a dobogón, felnőtt szinten nem messze állnak a megfelelő helyezéstől. A két legmagasabb szintű fiúcsapat pedig a második helyen áll az őszi bajnokságot befejezve. Tehát látjuk a fényt az alagút végén, hogy a nehézségek ellenére is nagyon jó eredményeket produkáltak a gyerekek. Persze nagyon sok a lemondás, a kínlódás és fájdalmas edzés nélküliség, a termek hiánya miatt is és még sorolhatnám a gondokat.

De ne ezt nézzük, inkább azt, hogy mit tudtunk belőle kihozni a minimális lehetőségek ellenére. A gyerekek milyen szinten vettek részt az edzésen, az edzők milyen szintű szakmai munkát tudtak mellé tenni és úgy gondolom, hogy ez azért minket igazol, mert a csapatok együtt vannak, dolgoznak és eredményesek is.

Facebook oldalunkon többször számoltunk be arról, hogy az edző úgy motiválta a gyerekeket egy-egy győztes mérkőzés után, hogy cigánykereket vettet nekik. Neked mi a véleményed arról, amikor az edző ilyen szinten is próbálja a gyerekeit motiválni?

Ez az a fajta belső érzelmi töltöttség, ami megkülönbözteti az edzőket egymástól. Nyilván benne is felszakadnak ilyenkor olyan érzelmek, melyek így kerülnek a felszínre és ez a gyerekeket még jobban húzhatja felfelé, hogyha azt látják, hogy az edző is így örül velük, nekik, értük. Nyilvánvaló, hogy Őt is húzta a sors, játékosok jöttek-mentek, nem edzhettek, ennek ellenére a keze alatt dolgozó kislányok egyre jobb eredményeket értek el. Ezt csak azt tudja megmondani, aki ilyen helyzetben akkor ott van.

Elég nagy változás állt be mind a SUSI, mind a Sárospataki Torna Club életében azzal, hogy a múlt nyár óta próbál a két Egyesület együtt működni. Mit gondolsz, mennyire lehet sikeres ez a kezdeményezés?

Nekem határozott véleményem most is, hogy nem sok kicsit kell ebben a városba csinálni, mert az egy kis város, hanem egy nagyot, komoly összefogással, egy komoly cél érdekében.  Amikor a Református Kollégium kötelékében dolgoztam, én már ezt akkor úgy szerettem volna, hogy az intézmény égisze alatt építsük fel a teljes sárospataki kézilabda életet. Sajnos bizonyos dolgok miatt ott ez nem valósulhatott meg. Ezek után én is többször kezdeményeztem, hogy próbáljunk meg összefogni és együtt építeni tovább a jövőnket. Mivel a két klubban dolgozó kézilabdaedzők együtt játszották le az életüket a pályán, ezért én azt gondolom, hogy ebből csak pozitívumok jöhetnek ki. Nyilván nem mindenki érzi így, vannak, lehetnek sajnos benne nem feltétlenül egy hullámhosszon kollégák is, ez az ő problémájuk kell, hogy legyen. Nekik kell eldönteni, hogy így is szeretnének együtt dolgozni velünk. Majd az idő eldönti ezt. Megmutatja, hogy mennyire érzik ők is annyira magukénak ezt a kezdeményezést, ezt az elvet, ezt a munkát. Hogyha igen, akkor vallom azt, hogy belátható időn belül újra lesz NB-s csapata a városnak. Az, hogy női vagy férfiágon, lényegtelen. Az a fontos, hogy legyen megint „kirakat csapat”, ami vonzza a nézőket, a gyerekeket és ezáltal tényleg olyan esemény legyen a városban egy mérkőzés, mint amilyen a mi időnkben volt. Akkor két-háromszáz ember is kijárt a mérkőzéseinkre, jó hangulatot teremtve az ÁVG sportcsarnokában.

Hogy látod a sárospataki kézilabda jövőjét, elkövetkezendő éveit?

Mindenképpen pozitívan látom, már csak azért is, mert a Református Kollégiumban is folytatódik a szakmai munka. Ennél pozitívabban valójában már csak akkor látnám, ha még infrastrukturálisan lenne olyan terem, egy olyan csarnok, mint amit a Református Kollégiumnak megépítettek, és oda tényleg mindenkit beengednek. Így nem Sátoraljaújhelyen, Cigándon, vagy sorolhatnám tovább, hogy hova kell járnunk edzéseket tartani ahhoz, hogy a gyerekeket megfelelően fel tudjuk készíteni. Nagy előrelépés, hogy testnevelő tanáraink, akik mind a falvakban, mind pedig itt a városban is tanítanak és edzősködnek, teljesen kézilabda centrikusak. Fontosnak tartják a sportág megszerettetését és a megfelelő alapok átadását, hogy a gyerekekből a későbbiekben akár legmagasabb szintű játékosok lehessenek.

Én személy szerint így gondolkodom és dolgozok is, hiszen az Árpád Vezér Gimnáziumban az óráimon nagy hangsúlyt fektetek a kézilabdázás oktatásának. Állítom, hogy az iskolának is ezért vannak ilyen eredményei és a gyerekek közül is sokan folytatják az egyesületnél a pályafutásukat.

Mesélj egy kicsit a korosztályoknál folyó munkáról. Vannak olyan gyerekek az egyesületnél, akik később magasabb szinten is folytathatják a kézilabdázást?

A kislányoknál a volt csapattársaim edzősködnek, akik nagyon tudatosan, lelkiismeretesen építkeznek, így erősítve a szakmai vonalat.

A lányoknál, ahogy egyre feljebb lépünk a korcsoportoknál, a 14-15 éveseknél, bővül a létszám, amit nagyon fontosnak tartok.  Bár serdülő csapat sajnos nincsen a lányoknál, de ifjúsági csapatunknál van olyan a kicsik közül is, aki már bontogatja szárnyait, sőt többször láttam a mérkőzéseken, amikor nagyon ügyesen és eredményesen szálltak be.

Az ifjúsági lány, illetve a felnőtt női csapat, ami egy és ugyanaz, nagyon együtt van.  Én személy szerint nagyon irigylem sokszor Tamást az edzéseken, hiszen ott van tényleg az a 14-15 lány, akik mindent alá rendelnek a kézilabdának. Szép lassan érik a munka, a lányok fejlődnek.

Nyilván, a pandémia az ő munkájukra is rányomta a bélyegét, hiszen nagyon keveset tudtak minőségi szinten edzeni, ennek ellenére kitartottak és tényleg mindent megtesznek azért, hogy bebizonyítsák, hogy érdemesek a beléjük fektetett munkára. Ez egy óriási élmény nekem is, látni a szemükben, hogy mennyire akarják a sikert. Azt látom, hogy egyszer csak lesz egy akkora fordulat, egy akkora ugrás, amikor az Isten se menti meg őket a magasabb szinten való kézilabdázástól.

Ami a fiúkat illeti, ott vannak nagyon tehetséges kissrácaink az egészen picik között is. Úgy látom, hogy 12-13 évesek között is már vannak rendkívül ügyes gyerekek. A kilenc éves korosztályt az éven indítottuk, itt ugye megállított minket a covid, de Nagyházi Sanyi munkája jelezte azt, hogy ott is alakulóban van egy nagyon jó kis utánpótláscsapat. Az U15-ös csapatunkban kifejezetten tehetséges srácok kézilabdáznak, akik sajnos nagyon kevesen vannak. Így sok mérkőzésüket elveszítik ugyan, de inkább azért, mert nem tudja őket az edző megfelelően rotálni, pihentetni, ezért elfáradnak, és nem bírják azt a terhelést, amit kapnak. A serdülő és az ifjúsági csapatunk között már komoly összefonódás van, hiszen több serdülő fiú is feljátszik hozzánk az ifjúságiak közé. Jelenleg egy mérkőzéssel kevesebbet játszva állnak a második helyen, tehát minden adott arra, hogy akár bajnokcsapata legyen ebben a korosztályban a városnak.

Az ifjúsági csapatunk a leghektikusabb, mert az éven többen egyetemisták lettek és Debrecenbe, Bajára, Szarvasra, Budapestre kerültek el a srácok. Innen ritkábban tudnak haza jönni, nyilván így az edzésmunka is elég sok kívánnivalót hagy maga után. Itt is a második helyen állunk, sajnos az utolsó bajnoki mérkőzésen egy nagyon nagy pofonba szaladtunk bele, kicsit lenéztük az ellenfelet, és ők elhúzták a nótánkat rendesen. Meg is érdemeltük, mert ilyen hozzáállással azért bajnoki reményeket nem lehet táplálni, de remélem jókor jött a pofon. Bennem rajzolódik újra egy NB-s férfi kézilabda csapat terve, de ahhoz ezeknek a fiúknak itthon kell maradniuk…

Van olyan játékosunk, akit kölcsönadtunk Budakalászra, ahol ifjúsági másod osztályban játszik és nagyon jól megállja a helyét.

Tehát mind a két vonalon az edzők maximálisan megpróbálnak helytállni a kialakult helyzetnek megfelelően.

Mik a rövid távú céljaitok? Mit tűztetek magatok elé a szezon végére?

Az elsődleges, hogy létszámban bővüljünk, ne menjenek el a gyerekek, ne hagyják abba semmi esetre se. Senkit ne engedjünk el, hiszen minden gyerek nagyon fontos, aki elkezdte ezt a játékot.

15 éves korig az eredménnyel nem igazán szeretek foglalkozni, hiszen nem az a fontos, hogy most első, második, vagy harmadik lesz hanem, hogy hogyan alkalmazkodik a társaihoz, a társai hogy fogadják be, az edző hogy tud velük dolgozni. Lássuk a szemükben az örömöt, lássuk, hogy szeretnek kézilabdázni!

A serdülő, ifjúsági, valamint a felnőtt bajnokságokban a gyerekek már huzamosabb ideje együtt dolgoznak.  Ott már elvárás velük szemben az, hogy azoknak a céloknak, illetve elképzeléseknek rendeljék alá magukat, amit az edzőjük illetve a klub, és a vezetőség eléjük tűz. Nem tudjuk, mit hoz még a tavasz a vírushelyzettel kapcsolatban sem. Remélhetőleg szép lassan elkezd minden visszaállni a helyére és a világ visszatér a megszokott kerékvágásába. Nyilván ehhez nekünk úgy kell alkalmazkodni, hogy amennyiben adják a lehetőségek, a gyerekek ugyanúgy visszaálljanak az edzésritmusba és az év végére visszanyerjék azt a formát, ahol tavaly tavasszal voltak. Amikor be kellett fejeznünk márciusban, akkor nagyon jó formában voltak a csapataink. Az a megállás akkor nagyon fájó volt.

Én nagyon szeretném, hogy a lányok mindenképpen érmet szerezzenek, de szerintem ez bennük is alap elvárás, hajtanak is érte keményen. A fiúknál pedig nem szeretném, ha kiénekelnék a sajtot a szánkból, tehát a legfényesebb éremért hajtanak, a cél pedig az, hogy mindenképpen a lovon maradjanak…

 Sok sikert kívánok nektek és nagyon szépen köszönöm az interjút!

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük